A tábor első napján még nem előadóként álltam a gyerekek előtt.
Zsuzsának segítettem az egyik állomáson, ahol a feladat első látásra nagyon egyszerű volt: építsetek egy olyan tornyot, ami minél magasabb, és még meg is áll.
Én persze rögtön azon kezdtem gondolkodni, hogyan lehetne még magasabb. Mit lehetne máshogy tenni, hogyan lehetne stabilabb, ügyesebb, látványosabb.
Aztán elkezdtem Zsuzsát figyelni és rájöttem, hogy én éppen a megoldásra figyelek, ő pedig a gyerekekre.
Fontos volt neki, hogy működjön a csapat. Hogy legyen helye a kreativitásnak. Hogy lehessen nevetni. Hogy az is kapjon figyelmet, akinek nem feltétlenül az az első gondolata, hogyan kerül még egy elem a torony tetejére.
És ettől egyszer csak nekem is át kellett írnom magamban, mi számít sikernek. Persze jó, ha magas lesz az a torony. De közben talán még fontosabb, hogy mi épül fel azok között, akik készítik.
Nekem ez azért is különösen értékes volt, mert már az előadásaim előtt találkozhattam a 10-16 éves fiatalokkal. Nem egy ismeretlen csoport érkezett meg másnap elém. Láttam belőlük valamit. Abból, hogyan gondolkodnak, hogyan működnek együtt, mikor mernek kezdeményezni, és mikor van szükségük egy kis biztatásra.
Közben megismerkedtem Saci pályaorientációs játékával is.
És itt jött a következő gondolat: nem szeretném, ha az én foglalkozásom egy különálló sziget lenne a táborban.
Ezért a következő napra átalakítottam az előadásomat.
Az egyik csoportnál úgy építettem fel, hogy tovább tudjam vezetni őket Saci programjához. A másiknál pedig onnan folytattam a gondolatot, ahol ő abbahagyta.
Mert szerintem egy gyerek számára nem az a fontos, hogy öt különböző felnőtt öt különböző okos dolgot mondjon neki.
Hanem az, hogy ezekből egyszer csak összeálljon valami.
Egy kép saját magáról.
Arról, hogy ki lehet belőle. Mire képes. Hogyan találhatja meg a helyét egy olyan világban, amely egészen más lesz, mint amiben mi felnőttünk.
Az én részemnél először azt néztük meg, hogyan lehet olyan belső biztonságot és önbizalmat építeni, amivel valaki mer kiállni, megszólalni, kapcsolódni másokhoz. Ez ma, a képernyők és a digitális világ mellett egyáltalán nem magától értetődő.
Aztán eljutottunk oda is, hogy mit kezdünk azzal, amit szeretnénk.
Mert vágyhatunk valamire. Mondhatjuk, hogy akarjuk. Elképzelhetjük százszor.
De egyszer csak meg kell mozdulni érte.
A legjobb az egészben az volt, hogy nemcsak a fiatalokat sikerült bevonni. A segítők is részesei lettek annak, ami a teremben történt.
És talán számomra ez volt a tábor egyik legerősebb tanulsága. Segíteni kell őket arra, hogy lelkileg és mentálisan is legyen mibe kapaszkodniuk. Hogy merjenek kérdezni. Merjenek kapcsolódni. Merjenek dönteni. És amikor eldöntöttek valamit, merjenek érte elindulni.
A végén pedig kaptam egy egészen másfajta visszajelzést is.
Az egyik srác odajött hozzám: Ugye lejövök focizni, mint előző nap?
Nem értékelőlap volt. Nem szakmai vélemény. Csak egy gyerek, aki azt szerette volna, hogy még ott legyek.
Nekem pedig valahol ez foglalta össze az egész tábort. Mert lehet jó előadást tartani gyerekeknek. De én ennél valamivel többet szeretnék.
Úgy jelen lenni közöttük, hogy amit tanítunk nekik, annak legyen köze ahhoz, amit velünk együtt átélnek.
Tamás nem csupán egy általános önismereti foglalkozást tartott, hanem kifejezetten a résztvevő gyerekekre szabta módszertanát: nem sajnálta az időt, hogy egy nappal korábban ellátogasson a táborba és megismerkedjen a gyerekekkel, valamint a programhoz igazítva rakta össze az interaktív előadását. Könnyen kapcsolódott a gyerekekhez, és közvetlenségével, történeteivel fenntartotta a fáradt résztvevők figyelmét is. Köszönjük, hogy eljött a táborba, és önbizalomra, kitartásra sarkallta kiskamasz résztvevőinket! Könnyű volt együtt dolgozni, rugalmasan és pozitívan állt a szervezési helyzetekhez is. Köszönjük! Bayer Kinga, szervező Jövőjáró tábor
